Nosztalgikus utazásnál jóval többet kínál az Oscar-díjas Egyszer és a nagy sikerű Szerelemre hangszerelve rendezőjének legújabb zenésfilmje. A műfajválasztás nem túl meglepő John Carney-tól, a kontextus viszont annál inkább. Ezúttal nem a zenei producerek és a nagyvárosok kallódó zenészeinek életébe, hanem a nyolcvanas évek élhetetlen Írországának világába nyerünk betekintést.

(forrás: www.imdb.com)

1985-ben járunk, Dublin sötétebbik oldalán. Egy rossz családi hátterű átlagosan teljesítő gimnazista srác nem átlagos magabiztossággal csajozik és természetesen bandát alapít. Erősen sablonosnak tetsző történet, mégsem fut bele a teljes kiszámíthatóságba és unalomba. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak egyrészt a finom brit humorral színesített párbeszédeknek, amik jól ellensúlyozzák a néhol komolyságba forduló lelkizős-szerelmes jeleneteket (egy fiatal srác első lányokkal kapcsolatos élményei, bénázásai elég abszurdak), másrészt a realista közegábrázolásnak és persze nem utolsó sorban a pezsdítő zenéknek is. A nyolcvanas évek újhullámos rajongóinak kötelező darab (a Genesis-hívek inkább kerüljék, a srácok példaképe nem épp Phil Collins), találkozunk többek között David Bowie-val, a Duran Durannel és a Cure-ral is.

Az elmúlt évtizedben egyre divatosabbá vált klipszerű rendezési technikát látjuk a Sing Street esetében is (Carney-nál nem sokan művelik ezt jobban). Észrevétlenül épülnek egymásra a zene által motivált vagy zenei aláfestéssel ellátott jelenetek. Nem tisztán zenésfilmről van szó, inkább egy félig zenés-, félig tinifilmet (vagy youth cult filmet) látunk. A Sing Street tulajdonképpen egy nagy főhajtás a nyolcvanas évek bandái előtt néhány dublini srác történetén keresztül. A rendező nem titkolt szándéka volt olyan zenésfilmet készíteni, ami szembemegy a műfaj hagyományaival, így az együttes klipjeinek forgatását leszámítva mindössze egy fantáziakép erejéig tűnnek fel táncos, megkoreografált elemek és az a jelenet is leginkább szatirikus. Ez persze nem is baj, fájó lett volna klasszikus musical-betétekkel elrontani az addig tökéletesen kidolgozott koncepciót. Carney már korábbi munkáiban is igyekezett kevésbé sablonos megoldásokhoz nyúlni, inkább saját világlátását, a tengődő, rendszerrel szemben haladó művészek szemléletét megjeleníteni, ill. a modern független filmes kisrealista nagyváros-drámák (pl. Frances Ha) hangulatát a zenés műfajjal összegyúrni.

Ehhez képest most egészen mást látunk a vásznon, egy nagyon személyes, a szerző saját fiatalkora ihlette generációs történet tárul elénk. Az így jöttem-filmek (pl. American Graffiti) és a kilencvenes évek brit filmjeinek (pl. Trainspotting; A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső) hagyományát folytatja, így szükségszerűen megelevenedik a kor hangulata. A nyolcvanas évek Írországa a bezártság, a szörnyű életkörülmények és a szétesett családok otthona. A korabeli tömeges kivándorlásról szóló hírfolyamok között valóban csak a zene jelenthetett némi örömöt. Egészen a napi rendszerességű családi vitákig, ill. a megélhetési nehézségek újbóli tudomásul vételéig. A film utolsó harmadában kiáradó komorság ellenére a zenekarral elért sikerek és a hősök végső kitörési kísérlete mégsem tűnik hihetetlennek. Senki nem állítja, hogy életük megoldódik, nem tudjuk, hogy alakul majd jövőjük és a banda is alighanem megmarad egyszerű iskolai zenekarnak.

(forrás: www.imdb.com)

Apropó, zenekar. Többnyire valósághűen követjük végig útjukat megalakulásuktól az első kísérleteken, vagyis a példaképek slágereinek pocsék feldolgozásain és a saját hang megtalálásán át az első koncertig. Gyanúsan gyorsan szereznek ugyan ritmusszekciót, ráadásul a dobos és basszeros magától jött, de ez betudható egyszerű szerencsének is. Nehezen magyarázhatók továbbá a feltűnően profi operatőri munkával készült, a nyolcvanas évek első vonalát idéző klipjeik is, de ezektől eltekintve minden egyéb rendkívül életszerűen, tehát kissé szatirikusan és szórakoztatóan alakul körülöttük. Nem véletlen ez a rendkívül átélhető és élethű történet: a zenekari életet nem pusztán hírből ismerő színészek kapták a szerepeket. Bár a rendező gimis együttesének felvételei - saját bevallása alapján - a nézők érdekében nem hallhatók, el kell ismernünk, hogy a filmrendezés mellett egy ütős zenekar összedobásához is kifejezetten jó érzéke van. A zenét Gary Clarkkal, a Danny Wilson forntemberével közösen szerezte, és nem hibáztak, a kor zenei világát tükröző dalok csendülnek fel.

Noha a finálé kevesebb újdonságot tartogat, ez nem válik annyira kiszámíthatóvá, mint a Szerelemre hangszerelve befejezése. A nyomor sem tűnik el varázsütésre, mégis egy elég pozitív és inspiráló végkifejlettel enged el a rendező. Összességében véve Carney ismét tudott valami újat mutatni, a Sing Streetet nem csak a nosztalgiázás és Marty McFly kicsit sem titkolt megidézése miatt érdemes megtekinteni. Ez a film lendületet, humort és életérzést áraszt, egy korszak Írországának lenyomatát őrzi.