Vörös Szőnyeg

Vörös Szőnyeg

Miért készül ilyen kevés jó magyar tömegfilm?

2017. július 16. - Buri Don Marcello

A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálnunk a magyar filmtörténetet, ismernünk kell amagyar filmkészítők gondolkodásmódját, fokozott figyelmet kell fordítanunk a magyar politika-és társadalomtörténetre, és csak ezek után állhatunk elő érvekkel. Gyakran felmerülő kérdésről beszélünk, a mindennapi beszélgetéseknek ugyanúgy témáját képezi a magyar filmek kevésbé tömegfilmes jellege, mint a szakmai diskurzusoknak, kutatásoknak. Az elmúlt években azért is kerülhetett többször terítékre ez a kérdés, mert a jelenlegi állami támogatási rendszer elvárásai megváltoztak, és így az alkotók is egyre több műfaji kísérlettel jöttek elő, több-kevesebb sikerrel.

vuk04.jpgKis Vuk (forrás: www.sg.hu)

Elöljáróban le is kell szögeznem, hogy a cím határozottan egyre kevésbé legitim kérdés a jelenre vonatkoztatva. A 2011 óta kialakult helyzettel nem kívánok részletesen foglalkozni, főleg nem politikai megközelítésből, mert úgy gondolom, hogy azzal csak eltolódna a figyelem a valódi szakmai kérdésekről. 2011 óta sok minden megváltozott, azonban most sem beszélhetünk arról, hogy a magyar filmszakma nagy része – beleértve a kritikusokat és esztétákat is – egy csapásra elfogadta volna a populáris művészetet. Sokak szemében még a midcult-film is vörös posztó. (A midcult a hetvenes években kialakult fősodratú amerikai és főként európai filmtípus, ami a művész- és tömegfilmes jegyeket ötvözi. A tengerentúlon pl. Scorsese, Coppola, De Palma, Forman, Tarantino, Fincher vagy Nolan képviseli ezt a fajta filmkészítést, de még a nagy európai szerzők tekintélyes csoportja is megváltoztatta stílusát és a midcult felé vette az irányt '68 után, vagy néhányuk már előbb is. Úgymint Fellini, Bertolucci, Zeffirelli, Truffaut, Menzel, Wajda, Polanski, Roeg, Fassbinder és Bunuel.) Tehát a szerzői/művészfilm abszolút elsőbbsége már korántsem igaz a hazai filmgyártásra, azonban azt sem lehet mondani, hogy a másik végletbe csúsztunk volna át.

Fontos kiemelni, hogy továbbra is nagyon nagy a generációk közti különbség a művészetről alkotott kép vonatkozásában. A fiatalabb generációk mindinkább elfogadják, sőt rajonganak a populárisabb nyugati és főleg a hollywoodi moziért. Egyre többen próbálkoznak műfaji (vagyis tömeg) filmes produkcióval Magyarországon, és – bár az első kísérleteknek egy része elég felemásra sikeredett alkotás volt – mára kijelenthető, hogy a nemzetközi mezőnyben is egyre nívósabbnak számító populáris filmekkel rukkolnak elő a hazai filmkészítők. A kísérletezés, a tapasztalat formálja az embert és a filmkészítőket is. Márpedig nekünk nem sok műfajfilmes tapasztalatunk volt az elmúlt évtizedekből, de épp erről szeretnék beszélni a következőkben.

sos-szerelem--14312.jpgS.O.S. szerelem (forrás: www.filmkatalogus.hu)

A filmtörténeti felvezetés után (a magyar műfajfilm történetéről és problémáiról bővebben itt olvashattok: Pápai Zsolt – Varga Balázs: Hollywoodon innen és túl) a konkrét okokról szeretnék beszélni. Három fő szempontot ismerek, amelyek segíthetnek megválaszolni a címben feltett kérdést.

1. Történeti okok

Az okok feltárása csakis különböző szempontok szerint történhet, a magyar tömegfilmezés problémái több tényezőből állnak össze. Kezdjük a (film)történeti okok vizsgálatával, hiszen más tényezők is többnyire innen eredeztethetők.

Ha végignézünk a magyar filmtörténeten, azt látjuk, hogy a különböző korszakokban radikálisan eltérő a műfaji darabok száma. A némafilmkorszak és a két háború közti időszak a tömegfilm, a műfaji film egyeduralmát hozta. A legkülönbözőbb műfajok jelenléte figyelhető meg a kommunizmus előtti időkben, így pl. a kémfilmé (Café Moszkva), a krimié (5 óra 40), a magyar film noiré (Évforduló), a zenésfilmé (Meseautó), az időutazós sci-fié (Szíriusz), és persze mindenek felett a vígjátéké (Hyppolit, a lakáj) és a melodrámáé (Halálos tavasz). A vígjáték és a melodráma (és a bűnügyi filmek) azok a műfajok, amik az évtizedek során végig jelen voltak a hazai filmpiacon.

Később a szocializmus kísérletet tett minden társadalmi-politikai és kulturális hagyomány eltörlésére, és ha másban nem is, ebben azt lehet mondani, hogy jelentős eredményeket ért el. A Rákosi-korszak elsöpörte az imperialistának vélt műfajokat és új zsánert állított a helyébe, a tiszavirág életű termelési filmet. Az ártalmatlannak gondolt vígjáték mellett a krimi és a melodráma sem tűnt el a hazai film térképéről, ugyanakkor a szórakoztató funkció mellett a korábbi és későbbi évtizedekénél súlyosabb propagandisztikus tartalommal telítődtek (ld. az Állami áruház szocialista népnevelő jellegét). Mindeközben a korábbi filmes elit nagy része (pl. Székely István, Páger Antal, Karády Katalin, Szeleczky Zita) kénytelen volt háttérbe vonulni vagy elhagyni az országot a harmincas-negyvenes- ötvenes évek rezsimjei alatt. Így a műfaji hagyománynak csak kevés hazai hírmondója maradt, akiket egyébként sem nagyon becsültek meg az új rendezőgenerációk. A hatvanas évektől a hangsúly – párhuzamosan a szocialista reformkísérletekkel – érthető módon egyre inkább az éppen virágkorát élő európai szerzői film és a modernizmus felé tolódott. Az újhullámok kora még a hatvanas évek Kelet-Európájában is bizonyos szintű engedményeket hozott a kulturális-politikai életben. Ennek köszönhetően szerezte meg Magyarországon is a vezető szerepet a szerzői film mint a fiatal filmesek szabad és autentikus kifejezési módja.

Ez az évtized ugyanakkor a háború óta eltelt időszak legszínesebb műfaji korszakát is eredményezte. A történelmi filmek (pl. Egri csillagok; A kőszívű ember fiai) és vígjátékok (pl. az Ismeri a Szandi-mandit? vagy a háborús vígjáték A tizedes, meg a többiek) uralták a hazai mozikat, milliós nézőszámok sorát produkálva. Csakhogy a korábbi nagy tömegfilmesek lassan visszavonultak (pl. Keleti Márton, Várkonyi Zoltán) és a népszerű filmek a tévébe vagy később, a hetvenes évek második felétől és főleg a nyolcvanas években az animációs filmek világába
költöztek. A hetvenes években a tévéképernyőn például többnyire hazai és külföldi krimik futottak (Kántor; Megtörtént bűnügyek). A nagy generáció után a késő-kádárizmus rendezőinek nagy része a posztmodern művészfilm kevéssé populáris ága felé vette az irányt, ami – ellentétben a hatvanas évek nagy újhullámaival – Nyugat-Európában és az Egyesült Állomkban sem számított túl népszerűnek, ám a szocialista állam (részleges) támogatását élvezte. A nyolcvanas évek az az időszak, amikor a magyar film végleg elvesztette közönségének túlnyomó részét. A mélypont egyértelműen a kilencvenes évek, de az ezredforduló sem hozott jelentős változást ebben a tekintetben.

Igaz, már a késő-kádárizmusban és a kilencvenes években is megvolt az igény főleg az animációs filmesek (pl. Dargay Attila, Nepp József, Ternovszky Béla), egyes játékfilmes alkotók (pl. Szomjas György, Tímár Péter, vagy az akadémista midcultos Szabó István, Makk Károly és Bereményi Géza), ill. a színész-rendezők (pl. Kern András, Koltai Róbert) részéről a populáris(abb) filmkészítésre. Ez a vágy a rendszerváltást követően is tovább nőtt (gondoljuk Rudolf Péterre, Kapitány Ivánra, Herendi Gáborra, Goda Krisztinára vagy Antal Nimródra), mígnem elérkezett a már tárgyalt 2011 utáni éra. Ezzel együtt teljesen egyértelmű, hogy az 1945 utáni filmgyártásra a szerzői film abszolút primátusa volt jellemző, a műfaji kísérletek főleg a hatvanas évek végétől a rendszerváltás előtti időkig csak néhol jelentek meg.

 

191090_0.jpgÁlom.net (forrás: www.tvmusor.hu)

2. Gondolkodásbeli/kulturális okok

A történeti hagyomány végletes ellentéteivel összefüggésben vizsgálható a filmszakma és a kritikusok gondolkodásmódja is, ami évtizedeken át szintén hozzájárult a műfajfilmek szakmabeli lenézéséhez. A második világháborút követően hazánkban egy szinte egyoldalú gondolkodásmód jelent meg a tömegkultúrával kapcsolatban, aminek a tömegfilm kiemelt elszenvedője volt. Ez a gondolatiság kifejezetten sokat változott mára, mégis nehezen vert gyökeret nálunk a műfajiság. Az azonosulható pozitív hős és a happy end vagy a klasszikus unhappy end általában alapelemei a szórakoztató filmeknek, viszont ezekre sok filmkészítő tekint a kreativitást gátoló béklyókként. Emellett egész biztosan szerepet játszik a műfaji próbálkozások visszafogott sikerében az is, hogy sokan érzik nehézségnek, a tömegfilmezés technikájának elsajátítását. Erről beszélt például az egyik legtehetségesebb és legkedveltebb hazai rendező, Pálfi György (Taxidermia; Final Cut; Szabadesés) egyik interjújában.

Nyolc éve próbálom áttörni azt a falat, hogy nem csak szerzői filmes vagyok. Szeretném, ha a filmjeimet sok ember megnézné, és azt gondolom, értek is valamit a szórakoztatáshoz. De egyelőre nem tudok színtiszta műfaji filmekben gondolkodni, ezért keverem a műfajokat, ami egy csomó nézőt kizár. (Pálfi György; a teljes interjú itt olvasható)

A műfaji hagyományok hiánya, hogy nincs kitől közvetlenül eltanulni a populáris filmes megoldásokat, szintén megnehezíti a helyzetet.

A műfajisággal szembeni idegenkedés persze teljesen legitim dolog egy művész részéről, ugyanakkor egy egészséges filmkultúra egyszerre tartalmaz szórakoztató- és művészfilmes alkotásokat. Előbbiek és úgy általában a tömegkultúra elfogadásában azonban nem sokat segített a rendszerváltást követően a magyar kultúra felülreprezentált részének elképesztő sivársága, tartalmatlansága, primitívsége (ami egyáltalán nem alapjellemzője a popkultúrának) és mondjuk ki, amatőrsége. Kiváltképp igaz ez a tévés szórakoztató produkciókra. Az ilyen sorozatok és kabarék minőségét vette át mind a forgatókönyv, mind a színészi játék, mind a rendezés, mind a képi megoldások terén több nagyközönségnek szánt alkotás a kétezres évektől (pl. Álom.net; S.O.S. szerelem; Megdönteni Hajnal Tímeát). Amíg ezeknek a negatív hatásait nem vetkőzi le a hazai műfaji filmezés, ugyanazokba a már hosszú évek óta ismert csapdákba fognak beleesni az alkotók.


részletek a Megdönteni Hajnal Tímeát c. filmből

3. Gazdasági okok

Gyakorta hangoztatott érv, miszerint kevés pénzből nem foroghat jó film, márpedig Magyarországon nem lehet igazán sok pénzből dolgozni. Ez nem alaptalan érv, azonban azt kijelenteni, hogy nem lehet jó filmet készíteni sok pénz nélkül, erős túlzás. Túlzás akkor is, ha különösen a mai látványorientált moziban az egyik legszükségesebb tényező a pénz. A kétezres évek több műfaji darabja (pl. Kontroll; Üvegtigris; Valami Amerika; Kaméleon; A nyomozó) bizonyítja, hogy lehet a hazai piacon is sikeres és jó, vagy legalábbis valamilyen alapvető színvonalat képviselő tömegfilmet készíteni.

Tény azonban, hogy a forgatókönyv igényli a hosszabb érési folyamatot és tény az is, hogy a storyboard elkészülte alapvető fontosságú lehet egy műfajfilm esetében. Ezekhez sok idő, vagyis pénz kell. Sokat segíthet Kelet-Európában egy kiépült stúdiórendszer (sok apró, speciális irányultságú stúdióra gondolok) és/vagy egy határozott ars poeticával rendelkező állami támogatási rendszer. Egy profi gyártó-bemutató- forgalmazó rendszer a titka a tömegfilmes kultúra sikerének.

A fenti kérdésre a válasz tehát a tömegfilmes hagyományok, a gyakorlat hiánya, a filmkészítői- kritikusi közeg részleges ellenállása és a gyártás-bemutatás- forgalmazás rendszerének problémái. Fejtegetésemet viszont azzal zárom, hogy 2011 óta sok minden megváltozott és valóban pozitív fejleményeket látunk a midcult- és műfajfilmezés terén. Elég csak a nemzetközi fesztiválok számtalan díjára és még inkább a hazai nézettségi adatokra gondolni. Hogy hova vezet ez a sok tekintetben most is megosztott állapot a filmiparban, egyelőre megjósolhatatlan. Nem úgy, mint a magyar film jövője, ami nagyban függ az elkövetkező közéleti folyamatoktól, hogy kinek mi a célja, mi a gondolata a hazai filmmel, mennyire és milyen szempontból tartja fontosnak. Reméljük, minden általunk szeretett vagy nem szeretett politikai szereplő lényegesnek gondolja a kultúra és a film szerepét és valamiféle egészséges egyensúlyra törekszik majd. Ha így van, minden más az alkotókon múlik.

/A félreértések elkerülése végett némileg változtattam a szövegen, de a tartalom természetesen ugyanaz maradt./

 

A bejegyzés trackback címe:

https://vorosszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr3812651597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Serrin 2017.07.17. 15:47:47

Saját meglátásom:
2 féle filmet csináltak az elmúlt kb. 25 évben, ez egyik a művészfilm, a másik a szórakoztató, avagy a legtöbb esetben prolifilm.
Ezekből 1-1 kicsit jobban sikerült (amiket fenn láttam is említeni), de a többség vagy negatív visszhangot kapott (Lásd bármi, amiben Bajor Imre szerepelt), vagy nem is tudunk róluk, ami nem baj.

Szerintem alapvetően az a baj, hogy nem képesek a készítők egyik kategórián sem túllépni. Ha komolyabb filmet akarunk, akkor a többség nem fogadja be, ha nem szórakoztatni akarnak, akkor meg nézhetetlen blődség lesz...

A pénz is probléma (lásd a hurok elején az utcát, ami egy gyárudvarnak tűnik inkább), de ha tényleg jó ötletből, meg forgatókönyvről, meg stábról, illetve színészekről van szó, akkor ez elvileg kevésbé gond.

Terézágyú 2017.07.18. 10:38:20

"Később a szocializmus kísérletet tett minden társadalmi-politikai és kulturális hagyomány eltörlésére, és ha másban nem is, ebben azt lehet mondani, hogy jelentős eredményeket ért el. A Rákosi-korszak elsöpörte az imperialistának vélt műfajokat és új zsánert állított a helyébe, a tiszavirág életű termelési filmet. Az ártalmatlannak gondolt vígjáték mellett a krimi és a melodráma sem tűnt el a hazai film térképéről, ugyanakkor a szórakoztató funkció mellett ezek is propagandisztikus célokkal telítődtek (ld. az Állami áruház szocialista népnevelő jellegét). Mindeközben a korábbi filmes elit nagy része (pl. Székely István, Tóth Endre, Páger Antal, Kabos Gyula) kénytelen volt elhagyni az országot a negyvenes-ötvenes évek rezsimjei alatt."

Na, ennek fuss neki még egyszer, hogy melyik filmes mikor hagyta el az országot, melyik rezsim miatt...

Mellesleg: "ugyanakkor a szórakoztató funkció mellett ezek is propagandisztikus célokkal telítődtek (ld. az Állami áruház szocialista népnevelő jellegét)"

A Horthy-rendszer alatt is rengeteg film készült propagandisztikus céllal. Vagy általános, vagy konkrét propagandával.

Buri Don Marcello 2017.07.18. 23:54:08

@Terézágyú: Valóban, rengeteg ilyen készült. Volt, amit be is tiltottak. Ahogy később, Kádár alatt is. Ha félreérthető lettem volna, egy pillanatig nem fogom védeni sem a harmincas, sem az ötvenes éveket, végképp nem a kádárizmust. Ugyanakkor olyan szintű állami cenzúra és szabadságkorlátozás se előtte, se utána nem volt a magyar filmtörténetben, mint Rákosiék alatt. Mindössze erre próbáltam célozni.

Ami pedig a kivándorlást illeti, pontosítok: az I. vh. utáni zűrzavar folytán is külföldre kényszerült a hazai filmes elit, aztán a II. vh. előtt is, ami a háború alatt történt, gondolom, nem kell hosszan ecsetelni, és utána is szép számmal menniük kellett, vagy nem térhettek haza a negyvenes évek végétől kibontakozó új rendszerbe. Persze ez nem csak a filmszakmára igaz. A téma szempontjából a lényeg az, hogy a háború, a holokauszt és később a kommunizmus miatt rengeteg tömegfilmes (rendezők, színészcsillagok stb.) elmenekült és/vagy nem térhetett haza, így a tömegfilmes hagyományokat nem volt kinek tovább örökítenie.
süti beállítások módosítása