Vörös Szőnyeg

Hitchcock - „The Master of Suspense” (2. rész)

A 10+1 kedvenc Hitchcock filmem

2017. július 20. - Buri Don Marcello

Alfred Hitchcock életműve ma is töretlen sikernek örvend, filmjei ma is teljesen frissnek hatnak. Egyik kedvenc rendezőmről, a hollywoodi mozi feltehetően legnagyobb alakjáról három részes írással emlékezem. Az első részben iskolateremtő stílusjegyeit kíséreltem meg összegyűjteni, jelen és következő írásomban a 10+1 kedvenc Hitchcock filmemről osztom meg gondolataimat (tehát nem a 10+1 legjobb filmjét veszem górcső alá).

hitchcock.jpg

10+1. Családi összeesküvés (1976)

Hitchcock utolsó filmjében úgy gondolom, hogy már elengedte a nézői elvárások alatt roskadozó rendezői szerepet, ezért is tudott ennyire könnyed filmet alkotni. A Topáz vagy a Téboly ugyan valószínűleg sokkal komolyabb előkészítő munkájába került, de feltehetőleg a mester is sokkal görcsösebb volt a forgatás előtt és alatt. Nem úgy a Családi összeesküvés esetében, ami után még tervezett egy filmet egyébként, de valószínűleg ő is tudatában volt annak, hogy ez volt élete utolsó munkája. Az utolsó képkocka, amikor Barbara Harris kikacsint a kamerába, egy igazi királyi búcsú a nézőktől, és egyben jelzi azt a cinkosságot, amivel Hitchcock belevetette magát a legizgalmasabb műfaj nagy történeteinek elmesélésébe.

A humor mindig is jellemző volt műveire, ugyanakkor csak ritkán engedte ilyen nagy mértékben felszínre törni azt (pl. a Bajok Harryvel c. filmjében). A Családi összeesküvésben a csavaros dramaturgia és a könnyed humor egyszerre szórakoztatnak. A film nyitánya vagy az autós üldözés bármelyik „nagy” Hitchcock filmben megállná a helyét. És külön ki kell emelni a megfelelő színészválasztást. A hetvenes évek egyik legkiválóbb (és legalulértékeltebb) színésznője, Karen Black élete legjobb alakítását nyújta (jó, az Öt könnyű darabban még jobb), de William Devane is megtalálta a leginkább hozzáillő, szélhámos karaktert. A fáma szerint Hitchcock eredetileg Al Pacinot kérte fel a szerepre, ám mivel ő túl sok pénzt kért, végül Devane mellett döntött. Nagyon helyesen.



10. Londoni randevú (1938)

Hitchcock enyhén neorealista kémfilmje, aminek magyar vonatkozása is van. A nyitójelenetben két gentleman arról panaszkodik, hogy hála a hosszú magyar himnusznak, amit illendőségből természetesen végighallgattak, lekésték a vonatukat. Egy újabb film, amiben Hitchcockból a megszokottnál jóval több humor tör elő, mégpedig a legjobb, legfanyarabb angol fajtából. De nem kizárólag az angol humor miatt érdekes Hitchcocknak ez a még odahaza, hollywoodi korszaka előtt forgatott filmje. A még csak csíráiban meglévő olasz neorealista filmekben szereplőkhöz hasonló arcokat, karaktereket keresett, akiket előszeretettel mutogat közeli plánokban. A Hollywoodi Reneszánsz és a modernizmus/újhullám mellett a neorealizmus egy újabb irányzat, amit - legalábbis egyes formai jegyeik alkalmazásával - Hitchcock megelőzött vagy a születésekor jelen volt. A neorealista hasonlat csak ebben a vonatkozásában igaz, Hitchcock a különleges arcokat nem a szegénység és a nyomor bemutatására használta, hanem misztikussá kívánta tenni filmjét a nagyobb feszültség kiváltása érdekében. A Londoni randevú az elejétől konkrétan az utolsó jelenetig izgalmas és néhol nyomasztó kémsztori. Nyilván a fokozódó háborús hangulat és az olaszországi helyzet súlyosbodása hívta életre a forgatókönyvet. Humoros párbeszédek és rejtélyek övezte pezsdítő kaland vezet a végkifejlethez, Londonba. Mindenképp érdemes megnézni.


9. Elbűvölve (1945)

A XX. század első felének popkultúrában megmártózó művészei közül ketten különösen nagy népszerűségre tettek szert már pályájuk derekán, feltehetőleg kivételesen, összetéveszthetetlenül egyedi stílusuknak köszönhetően. Ők Salvador Dali és Alfred Hitchcock, akiknek a együttműködése egy nagyszerű filmet is eredményezett. A tudathasadásos beteg férfi (Gregory Peck) és vele menekülő ápolónőjének (Ingrid Bergman) kalandja azért is érdekes, mert itt kézzelfoghatóvá válik a pszichológia. Hitchcock ugyan nem volt pszichiáter, de Freud írásait előszeretettel olvasgatta. Ennek eredménye, hogy a történet kiindulópontja egy pszichiátriai intézet, a film csúcsjelenete pedig egy betegen végrehajtott álomfejtés, aminek képi világáért Hitchcock és a szürrealista Dali felelős. (Dali: „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.”)


az Elbűvölve álomfejtő szekvenciája

Bár Hitchcock mindig is vontatottnak és kevésbé sikerültnek gondolta ezt a filmjét, az akkor frissnek számító pszichológiai módszerek művészi vonatkozásainak bemutatása rendkívül forradalmi húzás. Az álomfejtés, a skizofrénia vagy tudathasadás, ill. a pszichiátriára utalt páciensek megmutatása, az egészségügyi eljárások felfedése, ill. az orvosok közti hierarcha bogozgatása számtalan későbbi regényhez és filmhez szolgált példaként (pl. Száll a kakukk fészkére; Nővérek; Viharsziget; Memento; Eredet).

8. Idegenek a vonaton (1951)

A háztáji thriller (domestic thriller) egyik első opusza. Az alműfaj lényege, hogy a békés család vagy a kisváros életét valami oda nem illő fenyegetés forgatja fel. Ahogy sok más thriller alműfajt, ezt is Hitchcock találta ki. A konfliktus megteremtéséhez ismét egy a hétköznapokból mindenki számára ismerős szituációt választ, amikor olyasvalaki akaszkodik levakarhatatlanul az emberre, akinek a jelenléte rendkívül zavaró. Főleg akkor, ha később az életünkbe is belemászik és zsarolni kezd minket, egy bűnténybe rángatna be, belekeverve az egészbe ex-párunkat is, akitől semmi jóra nem számíthatunk. A kiszolgáltatottság érzése, az egyedüllét különösen fájó, ha egy gátlástalan és ismeretlen erővel szemben kell helytállnunk. Nagyjából ez történik Guy Haines-szel ebben a méltán népszerű filmben.

A film sikeréhez biztosan hozzájárult - a számtalan suspense jelenet és a határidő-dramaturgia alkalmazása mellett - az átélhető történet, amiben nem egy tőlünk, átlagemberektől távol álló hős élete kerül veszélybe, hanem valaki olyané, aki egy közülünk. Nem véletlenül játssza a főszerepet egy kevésbé ismert színész, Farley Granger, hogy még véletlenül se keressünk valami mindenható sztárt a vásznon. Játéka, karaktere esendő, folyamatosan magánéleti zűrökbe keveredik, napi problémákkal küzd. Nyilván ezeket sem véletlenül emeli ki a rendező. Az Idegenek a vonaton Hitchcock egyik legeredetibb és legizgalmasabb munkája.



7. A tévedés áldozata (1956)

Klasszikus running man szituáció, az életmű egyik legsötétebb filmje. Hitchcock ráosztotta azt a szerepet Henry Fondára, amit mindig is játszott: az erkölcsileg kikezdhetetlen jófiút. Csakhogy ezúttal olyan helyzetbe keveredik, ahol naiv esetlensége miatt elveszti feleségét, széthullik az élete és egy lépésre kerül a börtöntől. A legzseniálisabb gondolat, amit rendező valaha a sablonos Fonda-karakterrel kezdett. A filmtörténészek azonban általában azért szokták ezt az opuszt emlegetni, mert Hitchcock itt minden eddiginél tudatosabb szerzői filmes szerepbe lép: megelőzve az újhullámosokat, kiáll a film elején, közli, hogy ő a rendező és a nézőkhöz szól. A tudatos, autonóm filmkészítés mérföldköve ez a pillanat. Ám nem elhanyagolható az az információ sem, amit az előszóban megoszt velünk, miszerint most egy igaz történetet látunk. Önmagában elég feszült az alapszituáció (emberünket olyan bűncselekménnyel vádolják meg hiteles bizonyíték alapján, amit legjobb tudása szerint nem követett el), és erre épül a már említett nagyon sötét családi dráma, amiről az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy valóban megtörtént. A feleség leépülését ábrázoló jelenetek csoda, hogy ilyen könnyen átcsúszhattak a cenzúrán. (Igen, 1967-ig a szó szoros értelmében vett cenzúra működött az amerikai filmek fölött.)


6. Marnie (1964)

Truffaut csak beteg nagy filmnek nevezi.

A „beteg nagy film” nem egyéb, mint elvetélt remekmű, olyan nagyigényű alkotás, amely valamilyen hiba következtében félresiklott: ilyen hiba a nagyon szép, de kivitelezhetetlen forgatókönyv, a rossz szereposztás, az olyan forgatás, amelyet megmételyez a gyűlölet vagy elvakít a szerelem, ilyen hiba a túlságosan nagy eltolódás szándék és kivitelezés között, ilyen a hirtelen elakadás vagy a csalóka felajzottság. Ezt a fogalmat persze csak a nagy rendezők esetében lehet alkalmazni, csakis azoknak az esetében, akik máskor minden kétséget kizáróan megmutatták, hogy el tudnak jutni a tökélyig. Akadnak mozirajongók, akik egy filmrendezői életműben néha sokkal többre becsülik a rendező „beteg nagy filmjét” az elismert remekműveknél [...]. Ha elfogadjuk, hogy a tökéletes kivitelezés gyakran jár azzal az eredménnyel, hogy teljesen elrejti az eredeti szándékot, akkor elmondhatjuk, hogy azok a „beteg nagy filmek”, amelyekben túlságosan is szem előtt marad az alkotói szándék. Hozzátehetjük: ha igaz, hogy egy remekmű nem mindig izgalmas, az is igaz, hogy „a beteg nagy film” csaknem mindig az, és talán ez a magyarázata annak, hogy sokkal könnyebben válik „kultusz-filmmé”, mint az elismert remekmű.

Miután a Madarakat - minden erénye mellett - felemásnak ítélte meg a mester, úgy döntött, hogy a Psycho és a Madarak falig tolt borzongatása után visszatér a hagyományosabb történeteihez, a melodráma alapú thrillerekhez és az izgalmas kémsztorikhoz. A Marnie a korábbi útra való visszatérés kísérletének tekinthető, ugyanakkor még nem az életmű utolsó korszakának darabja, két okból. Egyfelől folytatta az ötvenes évek végétől kibontakozó tabudöntögetést, ami a szigorú hollywoodi cenzúra falait ostromolta, másrészt Hitchcock utolsó igazán invenciózus, forradalmi stílusú filmje. A későbbiekben, az 1966-os Szakadt függönytől kezdve ugyanis, bár az apróbb kísérletezgetést nem vetette el teljesen (gondoljunk a Téboly kamionos jelenetére, amikor sikerül elérnie, hogy a rendkívül ellenszenves antagonistáért szorítsunk pár perc erejéig), inkább a negyvenes-ötvenes években készült filmjeit játszotta újra, kevesebb kreativitással és kisebb sikerrel. A hetvenes évekre mintha érződne művein, hogy már nem kíván az egekbe törni, csupán a rendezés öröméért készíti őket.

A Marnie azonban még a „nagy korszak” utolsó darabja, a klasszikus és modern thriller között lebegő, az újhullámos művészfilmekkel összekacsintó korszaké. A történet sejtelmessége elbűvöli a nézőt. Az egész film egy fokozatosan kibomló pszichoanalízis, amin végül ténylegesen keresztülmegy a gyerekkorában mélyen megsebzett hősnő. Tippi Hedren klasszikus hitchcocki suspense-jelenetei (elsősorban a széf feltörésére gondolok) és a frissen befutott Sean Connery megnyerő stílusa miatt mindenképp érdemes megnézni a filmet. A klasszikus suspense és az ösztönös pszichológiai lélekbúvárkodás kiemelkedő alkotása. 


folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://vorosszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr3912652105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.