Vörös Szőnyeg

Hitchcock - „The Master of Suspense” (1. rész)

Hitchcock találmányai

2017. július 12. - Buri Don Marcello

Alfred Hitchcock minden idők talán legjobb filmrendezője, egy komplett műfaj, a thriller feltalálója (na meg a pszichohorroré), eszközrendszerének és alműfajainak kikísérletezője és a suspense megalkotó-mestere. Kivételesen eredeti művészről beszélünk, akinek filmjei - sok nagy úttörő alkotóval ellentétben - nemcsak saját korában voltak népszerűek, hanem máig azok. Egy elég hosszú és színes pálya az övé, aminek során előbb a brit, majd az amerikai, végül a nemzetközi mozi sztárja lett. Olyan időszakokban volt különösen progresszív és sikeres, amikor Hollywood épp átmeneti nehézségekkel küszködött. Hogy mást ne említsek, fénykora az ötvenes évek közepe-végére és a hatvanas évek elejére tehető, arra az időszakra, amikor a tengerentúli mozi történetének legnagyobb válságát élte. Gyakorlatilag évekkel előzte meg Új-Hollywoodot és egyes filmjeiben (Szédülés; Psycho) olyan kísérletekbe kezdett, mint a még épp virágzás előtt álló európai újhullámosok sem. Mivel a filmezés volt az élete, olyan mértékben ásta bele magát a filmkészítés különböző fázisainak ismeretébe, mint senki előtte és utána. Jól értett a forgatókönyvíráshoz, a dramaturgiához, a színészvezetéshez, a hanghoz, a képhez, a vágáshoz, sőt még a reklámozáshoz is. A következőkben egy három részes írással szeretnék tisztelegni előtte, most stílusának néhány filmtörténeti jelentőségű vonását emelem ki, a következő két részben pedig a tíz általam leginkább kedvelt filmjéről fogok írni.

alfred_hitchcock_8.jpg(forrás: www.creepyshake.com)

Nagy kritikusok sokáig lenézték Hitchcockot, mondván, semmilyen magasztos, mély történetet nem mond el filmjeiben (ez egyébként még a verbalizált társadalomkritika vonatkozásában sem igaz [ld. Mentőcsónak; A kötél; Psycho]), csak a bagatell történetekkel és olcsó trükökkel szórakoztatja a széles tömegeket. Ami azt illeti, Hitchcock egyrészt olyan filmnyelvi, dramaturgiai és műfaji újításokat vezetett be, amiket legfőbbképp egy esztétának vagy kritikusnak nehéz nem elismernie, másrészt igenis mély érzelmi drámákat vitt vászonra. Nem sok művész merült el ennyire (tudatosan és ösztönösen) az emberi elme és lélek félelmeiben, szorongásaiban, az emberek közti viszonyrendszerek finom bemutatásában, mint ő. Filmjei sokszor egyszerű melodrámák, amiket a lélek titokzatos rejtélyeit feltáró izgalmas thriller mázzal önt le, ezáltal is mélyítve a melodráma súlyát. És közben még szikár, fanyar humorát is megőrizte.

[...] Hitchcockot – habár miért kellene mindig kategorizálni? – az olyan nyugtalanító művészek kategóriájába sorolnám, mint Kafka, Dosztojevszkij és Poe. A szorongásnak ezek a mesterei nem segíthetnek nekünk élni, hiszen az élet számukra is nehéz, küldetésük inkább abban áll, hogy megosszák velünk lidércnyomásaikat. És ily módon, akarva-akaratlanul segítenek, hogy jobban megismerjük önmagunkat, márpedig ez minden műalkotásnak az egyik alapvető célja.

(Francois Truffaut)

Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány Hitchcock által kitalált eszközt:

  • suspense/késleltetett feszültség

Amikor az okozza a feszültséget, hogy a néző (vagy az egyik karakter) többet tud, mint a (másik) szereplő. A suspense a klasszikus thriller alapja.

A suspense és a meglepetés között nagyon egyszerű a különbség. Sokszor elismételtem már, mégis állandóan összekeverik. Mi most éppen beszélgetünk, és talán egy bomba van az asztal alatt. Beszélgetésünk nagyon is mindennapi, nem történik semmi különös és akkor hirtelen: bumm, robbanás. A közönség meglepődik, de egészen addig egy teljesen hétköznapi és érdektelen jelenetet látott. Most viszont vizsgáljuk meg a suspense lehetőségét. Bomba van az asztal alatt. A néző tudja is ezt, mert talán látta, amikor egy anarchista elhelyezte. A közönség tehát tudja, hogy a bomba egy órán belül felrobban, és azt is tudja, hogy ebből az órából már csak tizenöt perc van hátra – ott egy falióra a háttérben –, tehát ugyanaz az iménti jelentéktelen beszélgetés nagyon is érdekessé válik, mert a közönség részt vesz a jelenetben. Kedve lenne odaszólni a vásznon levő figuráknak: „Ne foglalkozzanak ilyen ostoba dolgokkal, hiszen bomba van az asztal alatt, és mindjárt felrobbannak!” Az első esetben a közönségnek tizenöt másodpercnyi meglepetéssel szolgáltunk a robbanással. A második esetben tizenöt perc suspense-t tudunk nyújtani. Ebből az következik, hogy a nézőt minden esetben informálni kell, kivéve persze, ha épp a meglepetés a poén, vagyis, ha az esemény váratlansága szolgálja a történet célját. (Hitchcock)


Szabotázs

  • a gyilkosságokat a csörgedező patak mellett megmutatni” by Hitchcock

A nagy kontraszt növeli az elérni kívánt hatást, és ezáltal sokkal jobban féltjük az ártatlanokat. Klasszikus példa erre a A kötél alapszituációja vagy A gyanú árnyékában.

  • ,,veled is megtörténhet” (Hitchcock)

Ez a formula azt hangsúlyozza, hogy a filmekben látható kalandok és borzalmak nem pusztán a filmbéli hősök mindennapjainak részei, hanem a nézőkkel is bármikor megeshetnek a szürke hétköznapokban.

Ezáltal kifejezetten azonosulhatóvá válik egy teljesen átlagos hős, amikor egy olyan ügybe keveredik, amihez igazán semmi köze, és nincs semmi rutinja a veszély elhárításában. Ha a hős már a film elején ilyen bajba keveredik (pl. a Cary Grant alakította karakter az Észak-észanyugat elején csak úgy belesétál a gengszterek karjaiba), rögtön megszületik a feszültség (ezt nevezik úgródeszka-helyzetnek).


Észak-északnyugat

  • a véletlenek

A véletlen szerepe az egyik legfontosabb a hollywoodi moziban. Akár rendezői pályák is épülhetnek a véletlen szituációk köré (pl. Huston, Tarantino, Hitchcock) és szeretik verbalizálni is a véletleneket, különösen a bűnügyi műfajokban és közülük is elsősorban a gengszterfilmekben és a noirokban. Hitchcocknál a véletlenekből bomlanak ki izgalmas történetek (pl. az Észak-északnyugatban Grant véletlenül kerül a gengszterek közé), vagy egyszerűen véletlenek befolyásolják a sztorit (pl. a Szabotőr menekülő párja egyszer egy őket segítő cirkuszba botlik, máskor tudatlanul a gengszterek partijába sétálnak bele).

  • MacGuffin

Ezt ha úgy tetszik, nem Hitchcock találta ki, de ő kezdte el következetesen rá építeni a dramaturgiát és ő volt az, aki ennek az eszköznek a valódi szerepét megfejtette. A MacGuffin egy trükk, egy ravasz kis csel, aminek az a funkciója, hogy elindítsa vagy bonyolítsa az – általában üldözéses – thriller cselekményét (pl. egy titkos adat, jelszó, tervrajz, amit el kell juttatni valahová). Ugyanakkor Hitchcock rájött, hogy egy thrillerben nem a MacGuffin a lényeg. Nem az a fontos, hogy a jók eljuttassák mondjuk a chipet rendeltetési helyére, hanem például az akció közben kialakuló románc. Tehát a Forgószélben nem az uránium-motívum a lényeges vagy a Londoni randevúban nem az a legfontosabb, hogy a dalocska eljusson Londonba, hanem hogy a szerelmesek egymásra találjanak közben. A MacGuffin szervezi a filmet, és bár maga a kulcsmotívum bírhat társadalmi-politikai üzenettel is (pl. a II. vh. alatt készült Forgószélben az uránium az atombombára tett utalás), de valójában csak a lényeges történetszál előrejutását, kibontakozását segítő technikai eszköz. Ennek megfelelően Hitchcock általában a film felénél vagy 3/4-nél felfedi a MacGuffint, amit egyébként egyenesen nevetségesnek és jelentéktelennek minősített.


Az Észak-északnyugat fináléja

  • woman in peril (veszélyben a nő) és running man (menekülő férfi)

Hitchcock két a klasszikus érában nagyon népszerű tematikát dolgozott ki, az egyik a woman in peril, a másik a running man. Bár sokan úgy írnak ezekről, mintha alműfajok lennének, szerintem egyáltalán nem azok. Hogy a kettő közül bármelyik tematika érvényesül-e egy adott thrillerben, az nem alműfaj kérdése, ráadásul a kettő többször egyszerre van jelen egy filmben (pl. az Észak-északnyugatban, ami kémfilm). Mindkét formula a bajba került hősről szól, ugyanakkor míg a woman in peril általában azt a nőt mintázza, aki a veszélyhelyzet kellős közepén ragadt, esetleg nem is tud a veszélyről, addig a running man a(z akár önhibáján kívül) bajba jutott férfi konkrét menekülését, veszélyből való kilábalására tett kísérleteit mutatja be. Előbbire jó példa az Ingrid Bergman főszereplésével készült Gázláng és Forgószél, vagy a Gyanakvó szerelem, utóbbira épül a Szabotőr - vagy modernebb példát hozva-, a Maraton életre-halálra és a Keselyű három napja. Persze férfi is lehet woman in peril helyzetben és nők is kerülhetnek running man szituációba. Ez a nemi felosztás nem aranyszabály, legalábbis az idő haladtával egyre kevésbé az.

  • zene

Furcsán hangzik, de tulajdonképpen Hitchcock fedezte fel a sajátos zenei betétek jelentőségét a pszichothrillerben. Bernard Herrmann muzsikái jelentősen hozzájárultak a hitchcocki hatás elmélyítéséhez és mindmáig jelentős népszerűségnek örvendenek. (Később olyan rendezők is hozzá fordultak, mint Brian De Palma vagy Martin Scorsese.)


Kár, hogy a Nővérek kimaradt ebből az összeállításból

  • cameo :-)

Ennek az előbbiekhez hasonló jelentősége tulajdonképpen nincs, de mindenesetre érdekes és mind a nézők, mind a filmkészítők körében egy különösen kedvelt dolog, amikor a film alkotója megjelenik a vásznon. Megfejtetlen titok, hogy miért vonzódunk ennyire a cameohoz, talán valami személyességet ad hozzá a filmhez...

 

 Hitchcockról bővebben itt olvashattok:

 folyt. köv. (a 10+1 kedvenc Hitchcock filmem)

A bejegyzés trackback címe:

https://vorosszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr7412652067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Duplaxiii 2017.07.13. 12:19:26

Nincs mit mondani, egy klaszikus alapról van szó.
Vannak mások is más területeket, Fellini, Kubrick vagy Edwards. Mindek volt egy olyan saját "stílusa", ami miatt akármit rendezhettek, az egyedi és örök maradt!
Annyit talán pontosíthatnánk, hogy a felsoroltakat Hitchcock nem kitalálta, hanem a kor fimművészetében először alkalmazta.
Valójában a minőségi krimik írott halmazából tudta ezeket a filmjeiben zseniálisan megjeleníteni.

Duplaxiii 2017.07.13. 12:25:06

Egyébként Hitchcock remekül igazolja, hogy az ötlet a lényeg, nem a technika!
Több olyan film is van, ami az eredeti változatukban minden átvisznek, pedig a kor technikája ezt nem is igazán támogatta. A mai remake filmek pedig a legjobb technikával is csak B kategóriás tömegművek.
(Világok háborúja - Világok harca, Aznap, amikor a Föld megáll - Amikor megállt a Föld)
Szóval Hitchcock igazolás arra is, hogy a filmművészet nem cgi meg hanghatás.

Jóléti Dán Kekszesdoboz 2017.07.15. 21:24:50

@Duplaxiii: én egyenesen odáig merészkednék, hogy a mai CGI blockbusterek többé nem filmek, hanem pusztán látványos tech-demók némi dramaturggal