Vörös Szőnyeg

Vörös Szőnyeg

Dario Argento öt legjobb filmje

2017. július 07. - Buri Don Marcello

Dario Argento Sergio Leone mellett a legendás újhullámos generáció utáni olasz rendezőnemzedék alighanem legnagyobb alakja. A legsikeresebb nemzetközi karriert is ők ketten futották be, nem véletlenül. Nagyságuk abban rejlik, hogy a hatvanas-hetvenes évek - egyébként nem túl alacsony színvonalú darabok özönét a nemzetközi mozipiacra dobó - olasz filmgyártásában iskolateremtőként léptek fel. Igazi modern rendező-szerzők, amennyiben jellegzetes stílusuk a műfajiságot építi. A hatvanas évek végére lefutott európai művészfilmes ciklus (modernizmus, újhullámok) után az elsők között voltak, akik ráléptek a szerzői/művészfilmeket és a tömeg-/műfajfilmeket ötvöző midcult filmkészítés (szerzői műfajfilm vagy középfajú művészfilm, az olyan filmeket jelöli, amik művész- és tömegfilmes elemeket kevernek) ösvényére. Vagy vörös szőnyegére. Magyarul a szerzői, művészfilmes alkotói jegyeik nem elidegenítették a populáris filmtől a nézőket, hanem egyenesen építették filmjeik műfajiságát.

mv5botzlmdcxmwmtmme4zi00zjgylweym2utyzhkmza0ywu3nzdlxkeyxkfqcgdeqxvymjuyndk2odc_v1.jpgDario Argento (forrás: www.imdb.com)

A hetvenes években kibontakozó olasz tömegfilm három nagy műfajából kettőt Leone és Argento talált ki (mint Hitchcock a thrillert). Leone az amerikai western ideiglenes leáldozása után újragondolta a vadnyugati történeteket és egy új műfajt hozott létre, az italowestern (vagy spagetti-western) formájában, Argento pedig a giallót alkotta meg. A harmadik nagy zsáner, a poliziesco (olasz rendőrfilm) bizonyos értelemben a giallo és a western keresztezéséből és természetesen az amerikai rendőrfilm mintáin alakult ki. Az 1970 körüli hatalmas olasz filmdömping rengeteg tényleg kiemelkedő rendezője közül Argento és Leone voltak azok, akik a leginkább trendteremtő jelleggel léptek fel, ezért is kapták ők a legnagyobb reflektorfényt szerte a világban.

De mi is Argento műfaja? A giallo egy sajátos olasz bűnügyi műfaj, részletesen Hegedüs Márk Sebestény esszéjében olvashattok róla. Tulajdonképpen a klasszikus pszichothriller az alapja, de a csúcsjelenetekben megmutatkozó különösen horrorisztikus hatásmechanizmusa, ill. a horrorokból ismert természetfeletti erők esetleges (nem mindig!) szerepeltetése egy sajátos keverccsé teszi. Azonban ez a thriller narratíva nemcsak a horror hatásmechanizmussal párosul, hanem krimi elemekkel is. A krimi és a thriller közti alapvető különbség, hogy egyrészt a krimi arra keresi a választ, hogy ki követte el a bűntényt (tehát egy szellemi művelet), míg a thriller a bűnelkövető elfogását, semlegesítését helyezi középpontba (tehát a fizikai akció a lényege), gyakran már a nyitójelenetben tudjuk, hogy ki az elkövető. A másik alapvető különbség a két műfaj között, hogy a krimi nyomozója csupán nyomoz, nem kerül fizikai akcióba és életveszélybe, ami viszont a thriller hősével szemben egy alapvető követelmény. A giallo ezt a határt elmossa, és a központi hős lehet hivatásos bűnüldöző vagy az életét fenyegető gonosz leleplezésén ügyködő átlagpolgár, egyszerre kerül fizikai veszélyhelyzetekbe és végez a vásznon is bemutatott szellemi műveleteket. Összességében tehát a giallo egy (pszicho)thriller alapokon nyugvó, krimi és horror elemekkel dúsított, olasz kulturális kontextusba helyezett, ikonikus kísérőzenékkel és radikális vizuális megoldásokkal (pl. realista fények és extrémen stilizált világítás keverése, látványos vágások) dolgozó bűnügyi műfaj, amiben különleges jelentőséggel bírnak a Hitchcock Psychojának zuhanyzós-késelős jelenetének mintájára szerveződő jelenetek, kiemelt figyelmet kap a gyilkos fegyver (legyen az kés vagy valami modernebb, de mindenképpen látványos és rémisztő eszköz), legfontosabb szereplője pedig a final person (a végső ember), aki társai közül higgadtságával és bölcsességével kiemelkedve harcot vív az esetenként természetfeletti antagonistával és általában legyőzi őt. (A final person fogalma ismeretlen a szakirodalomban, saját kicsi buksim vezeti be a final girl helyett. Ugyanis a szakirodalom minden esetben final girlről beszél, és bár a filmek döntő többségében valóban női hőse van a gialloknak, nem minden esetben [ld. Mélyvörös]. Varga Zoltán külön ír az ehhez kapcsolódó tudományos eszmefuttatások visszásságairól.)

Meg kell említeni, hogy a giallo nem egyedül Argento találmánya, több rendezőtársával közösen kísérletezték ki filmjeikkel ezt a zsánert. Ugyanakkor Argento tette le a műfaj alapvető formáit, mások inkább másolták vagy jobb esetben továbbfejlesztették (pl. Sergio Martino, Ruggero Deodato, Lucio Fulci) az ő filmjeit. Akit a műfaj szülőatyjaként mindenképpen külön ki kell emelni Argento mellett, az Mario Bava. Ő már évekkel Argento előtt elkezdett hasonló filmekkel kísérletezni. Bava egyes hatvanas évekbeli művei (pre)-gialloknak tekinthetők és az ő személye legalább annyira fontos a giallo születésében, mint Argentoé. Leghíresebb munkája a Magyarországon is ismertté váló Hat halott modell.

mv5bmjexnte4mzk3mv5bml5banbnxkftztgwmjkzndkzmje_v1.jpgMario Bava (forrás: www.imdb.com)

 

 


Most pedig lássuk az öt szerintem legjobb Dario Argento filmet.

1. Suspiria (Sóhajok; 1977)

Minden idők legjobb gialloja, a Három Szülőanya trlógia (The Three Mothers Trilogy) nyitódarabja. Argento miután véglegesítette a giallo formáját, egyre inkább a természetfeletti erők felfedezésének irányába fordult. Jellemző, hogy saját mitológiateremtésbe kezdett és egy külön legendát talált ki. A nagy kedvenc Edgar Allen Poe írásainak hatása nemcsak a három boszorkány nevének megválasztásában, hanem a nyomozás miszticizálásában is tetten érhető. De nem a saját mitológia vagy a fordulatos történet adja a Suspiria fő erejét, hanem a komplexitása. A színekkel való játék és az extrémen stilizált díszletek a természetfeletti horrort elutasítók körében is tetszésre találhat. Elég csak a paravánok árnyékaira, az ablakok és tükrök használatára és a történet színhelyéül szolgáló eklektikus kastély fullasztó folyosóira, misztikus nonfiguratív vonalakkal szőtt, néhol sápadt fényekkel megvilágított, máskor vérvörös kárpitjaira és falaira gondolni. A hosszan elnyúló, szűk folyosók bizony már Kubrick Ragyogása előtt megszülettek Argentonál.

Kitűnő a színészi játék, mindenhol a megfelelő embereket látjuk. A tánciskola közössége még egy réteggel mélyíti a hideg, félelmetes közeget. A Goblin zenéje varázslatos, a hetvenes évek progresszív jazz rockjának legmágikusabb és legsötétebb tónusaiba vezeti a nézőt. Minden apró motívum (pl. a repülőtér automata ajtójának csapódása) és a monumentális, operaszerűen esztétizált, elnyújtott és kegyetlen gyilkosságok is mérföldekkel emelik a fojtogató hatást. A lányregénybe illő helyszín a Htichock-féle ,,gyilkosság a csörgedező patak mellett” technika alkalmazásával tökéletes választás.

Összességében ez az Argento életmű legkiemelkedőbb darabja, ami máig az európai filmtörténet egyik legékesebb és legnépszerűbb opusza. A rendezőnek úgy sikerült minden téren a falig tolni invenciózus ötleteit, hogy közben nem vált manírossá vagy patetikussá a film. Azonban még egy érdekes aspektusát, úgy gondolom, fontos kiemelni a Suspirianak. A legtöbb filmben, ha tudományos magyarázatot kívánnak adni a fantasztikumnak, a matematika, a fizika felé fordulnak, esetleg a biológia és a genetika kerül elő, vagy máskor a történelmet hívják magyarázatul. Olyanról azonban, hogy egy természetfeletti jelenséget ilyen mélységében pszichológiai és részben történeti alapokon próbáljon megmagyarázni az alkotó, nem nagyon tudok. És egész átélhető, hihető magyarázatot ad...


2. Tenebrae (1982)

A két ikonikus mű (Suspiria; Mélyvörös) mellett – joggal – a Tenebre az az Argento-film, amit mindig ki szoktak emelni az életműből. Színvonalában és letisztultságában mindenképpen ez a hármas viszi a prímet. A Tenebre a hetvenes évek végi fantasztikum felé fordulástól visszatér a szigorú realitás szilárd talajára. Talán emiatt is tetszhet egyeseknek jobban, mint mondjuk a Mélyvörös. Valószínűleg ,,a színek királya” itt ás le legmélyebben a romlott emberi pszichében, és teszi ezt minden túlzás nélkül. A nyomozás kiemelése, amit stílszerűen egy íróhoz és perverz tartalmat hordozó bűnügyi könyveihez köt, ill. a csavaros dramaturgia mellett egyes hosszan megkomponált jelenetek kiemelése teszik naggyá a Tenebrét. Az Argento filmeket alapvetően behálózó csúcsjelenetek a szerzői virágkorként jellemezhető 1975-1982 közti időszakban csak úgy sziporkáztak a rendező fejéből. Ennek egyik példája a kutyát hergelő, majd előle menekülő lány hosszú tusája, aminek kifutása véletlenszerűen egy teljesen másik pontba torkollik.

Ha valamiben a legjobb a Tenebre, az a sötét foltokkal szegélyezett nyomozás lassú, fokozatos kibontása és a nem kevés számú dramaturgiai fordulat kitűnő elosztása, amit a sok karakter szerepeltetése tesz lehetővé. Ezen figurák véletlen találkozásai, sorsuk kanyargása nagyon finom forgatókönyvet igényel. Ebben az esetben Argento úgy tudott grandiózus lenni, hogy közben végig átlátható és fantasztikumot nélkülöző maradt a sztori. Valószínűleg leginkább letisztult filmjéről beszélünk (a Suspiria mellett).


3. Profondo Rosso (Mélyvörös; 1975)

A Mélyvörös (vagy másik magyar címén: A gonoszság áldozatai) hozta el az első jelentős nemzetközi sikert. Népszerűségéhez valószínűleg hozzátartozott az is, hogy éppen az amerikai okkult horror fénypontját jelentő években forgatták, ám ez még önmagában kevés lenne az átütő eredményhez. A sikerben szerepe van a Nagyításból ismert David Hemmings nagyszerű alakításának, az obszcén jelenetek felvállalásának, a nyomozás motívum thrillerbe helyezése végleges formába öntésének, az argentos kameramozgások kikristályosításának, a megdöbbentő, zenére történő gyilkolás hatásának. És ha már zene, a Goblin itt jelent meg először Argento szerzőpárjaként, nem elhanyagolható sikerrel. A nyitány híres kontrasztos jelenete, amiben egy gyerek szeme láttára követnek el véres gyilkosságot egy gyerekdal kíséretében, már az igazi Argentot mutatja. A perverzitásban való filmes elmélyülés egyik fordulópontjának is tekinthető a pre-title.

Megjegyzendő, hogy a természetfeletti jelenségek és a pszichológia valamilyen aspektusának irányába fordulás már a Mélyvörösben elkezdődik, bár csak a rá következő filmekben válik fontossá. Előbbi itt még csak egy végül megmagyarázatlan jelenetsorban mutatkozik meg. Annál követhetőbb maga a nyomozás. Érdekes, hogy a bűntény elkövetése után a helyszínre érkező főhős által folytatott nyomozás megoldását hozó utolsó kocka nem a nézők elől elrejtett motívum, hanem egy a vásznon is megmutatott cselekmény. Mégis igen kevesen fedezik fel elsőre a minden titok nyitját jelentő elemet.


4. Álmatlanul (Non ho sonno; 2001)

Az életmű eddigi utolsó nagy dobása a 2001-es Álmatlanul. A kilencvenes évek mélyrepülését követően az ezredfordulón újra egy invenciózus forgatókönyvvel állt elő a mester és újfent a Goblin zenéjéhez fordult. Max von Sydow szerepeltetése kifejezetten jó ötletnek bizonyult, karaktere a történet egyik indikátora. A kötött forgatókönyv, a fullasztó feszültséget hordozó képek és az ősi, zsigeri emberi félelmek hatásos kivetítése a hetvenes évekbeli klasszikusokhoz közelítik a filmet. Utóbbit ösztönös érzékkel alkalmazza a rendező. Argento mindig is vonzódott a betegséggel küszködő figurákhoz és esetlenségük, kiszolgáltatottságuk, gátlásaik vagy éppen perverzitásuk bemutatásához. Tulajdonképpen a test betegségéből származó szadista vágy az ember tudatalattijában nagyon is ismert jelenség, igazi argentos táptalaj.

Az egész film kiegyensúlyozott magas színvonalon fut, a nyitány azonban messze kiemelkedik a műből. Az első húsz percben megkomponált horror-szekvencia önmagában is megállja a helyét, nem túlzás azt állítani, hogy kisfilmként Oscar-díjat érdemelne. Az atmoszférateremtés, a kreatív és fordulatos dramaturgia és főként a vágás hatalmas elismerést érdemel. Ha szeretnétek egy húsz perces történetben elmerülni, a beillesztett videó minden segítséget megad ehhez.


5. Inferno (Pokol; 1980)

A Suspiria elsöprő sikere után Argento sokkal nagyobb költségvetésből forgathatta a trilógia második epizódját, és ez bizony meg is látszik az Infernon. Ugyanakkor – az ötödik hely ellenére is – egy igen ellentmondásos, túlesztétizált filmről beszélünk. Nem véletlen a sok kritika, a túl sok misztikus-félelmetes jelenet ezúttal sokszor kilóg a filmből és nem építi azt, mint mondjuk a Suspiria esetében. A befejezés is túlságosan elnyújtott és patetikus, miközben kissé tét nélkülivé kezd válni. Mégis, azáltal, hogy a rendező szabadjára engedhette fantáziáját, számos olyan jelenettel gazdagodott a film, amik saját magukban lenyűgözőek és eredetinek hatnak. Azt hiszem, hogy nem az operaszerű rendezés és az extrémen stilizált vagy extrémen elborult jelenetek miatt kárhoztatják sokan az Infernot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a történet ezúttal nagyon széttartó, nem fogja össze ezt az ötletek garmadájában dúskáló filmet, és ezért érezzük túltelítettnek és/vagy öncélúnak. Mindezzel együtt lenyűgöző látni, hogy mi születik abból, ha egy zseniális rendező a saját elméjéből feltörő vízióit viszonylag szabadon a vászonra öntheti. (És ne feledkezzünk meg persze a grandiózus zenei betétekről sem, amit ezúttal az Emerson Lake and Palmer kiváló billentyűse, Keith Emerson szolgáltatott.)


két ilyen jelenetet egymás után

 

Álljon itt a listáról épp csak lecsúszott Opera előzetese is (az operaszerűség egyébként rendkívül domináns elem az olasz filmekben):

 

Befejezésül pedig egy ikonikus giallo-jelenet, ami látványosan bemutatja a műfaj gondolkodásmódjának alapját és fő stílusjegyeit:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://vorosszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr8012646643

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sütemény1975 2017.07.07. 20:09:32

Argento egy vizualis géniusz. Ez tagadhatatlan. Sajnos a szineszvezeteshez azonban mit sem ért. Olyan gyenge a játék a filmjeiben, hogy azok tönkre teszik az amúgy zsenialis viziót.

Kelly és a szexi dög 2017.07.07. 20:25:22

De jó, hogy ezekre is ráér valaki!

Magister_ 2017.07.07. 21:49:24

... még csak nem is hallottam soha ezekről a filmekről!

2017.07.07. 22:27:23

Én több Argento filmnek is nekiálltam, egyet se fejeztem be, nézhetetlen szemetek. Lehet, hogy valamiféle filmtörténeti érdekességük van, de kurva szarok. Argento egyetlen értékelhető teljesítménye a lánya, aki ugyan ócska színész, de jó csaj.

Arte Peritus 2017.07.07. 23:54:21

Hááát, jó időtöltést azoknak, akik ezeket nézegetik. :-)))

Buri Don Marcello 2017.07.09. 20:34:32

@Sütemény1975: Ezért is volt jó választás szerintem Hemmings vagy Sydow, akik maguktól is nagyot alakítanak. Bár nem is biztos, hogy ez a lényege egy Argento-filmnek. Köszi, hogy írtál.

convar · http://docs.google.com/document/d/1C9jtT9NLDNv_80m_U9Pv5X_LwJb3bFUqhOMhafMalGg/ 2019.10.05. 00:12:21

Az utolsó videó gondolom nem kicsit spoileres. Azután (mert persze már végignéztem) van még értelme megnézni magát a filmet is?

wildcoyote25 2020.05.02. 18:46:30

@Lector Oris:
"Hááát, jó időtöltést azoknak, akik ezeket nézegetik. :-)))"

Mondja ezt az atomprimitív 300 című celluloidhulladékból készített avatárú fórumhozzászóló. A védelem visszavonul... :)
süti beállítások módosítása