Ó-Hollywood (vagy Klasszikus Hollywood) rengeteg fantasztikus, mai szemmel is izgalmas, vicces, drámai vagy épp félelmetes filmet hagyott hátra. Az amerikai film „első gyerekkora” a kitűnő sztorikra, a színészsztárok egyéni alakításaira és az egyes műfajok kiemelkedő rendezőire épült. Most a legkedveltebb filmes színészduók közül öt klasszikust mutatok be, a filmek tekintetében pedig egy krimi-vígjátékról, két screwball comedyről, egy film noirról és egy thrillerről lez szó.

Myrna Loy-William Powell: A cingár férfi/The Thin Man (1934; r.: W. S. Van Dyke)

 Minden idők legkreatívabb krimije. A műfaj akcióhiányos jellege miatt egy alapvetően tévés zsánerről beszélünk, és ez már régen sem volt másképp. A tévé megjelenése előtt a legtöbb krimi detektívthrillerbe csapott át, mivel a tiszta, akciómentes krimik hetven-nyolcvan évvel ezelőtt is lassúnak számítottak nagyvásznon. (A krimi és a thriller közti két fő különbség, hogy előbbi az elkövető kilétére keresi a választ, tehát szellemi műveletet mutat be, míg utóbbi a fizikai akcióra helyezi a hangsúlyt [thrillerek esetén gyakran már a film elején ismerjük a bűnelkövető személyét], ill. hogy a krimi nyomozója nem kerül fizikai veszélyhelyzetbe, ellentétben a thriller hősével.) Ezért is megsüvegelendő W. S. Van Dyke rendező munkája, akinek sikerült egy A-kategóriás krimit sikerre vinnie a mozikban, hogy később, az 1934-es film sikerén felbuzdulva még öt folytatással örvendeztesse meg a nézőket. A Thin Man-széria - ellentétben mondjuk a Charlie Chan-filmekkel - mindvégig a krimi műfaji keretei között maradt, sikerét a nagyszerű karaktereknek és kissé abszurd életüknek köszönheti. És azon kevés filmek egyikéről beszélünk, amikor a családi kedvenc, ezúttal egy kutya sem feltétlenül kínos epizodista. Mivel néhol van fukciója a történet alakításában is és nem nyomasztó műanyagpoénok kötődnek hozzá, az embernek nem támad olyan érzése, mint más delfines-kutyusos-pónis filmekkel kapcsolatban.

Az eredeti történet Dashiel Hammett, a klasszikus hollywoodi filmadaptációk szempontjából is egyik legnépszerűbb író tollából született, viszont a karakterek kibontásában oroszlánrészt vállalt a Loy-Powell páros. Viselkedésükre az irigylésre méltóan laza a legjobb kifejezés. Ugyanakkor semmit nem vesznek félvállról, csupán könnyedén. Egymás kemény, de szeretetteli zrikálása miatt váltak a közönség kedvencévé. Szabados életstílusukhoz hozzátartozik, hogy Nora dúsgazdag családból származik, ugyanakkor nem a világot nem ismerő elkényeztetett nő karakterét játssza, hanem egy autonóm figura (első generációs feminista ikon?), míg Nick egy belevaló nagydumás detektív, akit még az általa lefülelt bűnözők is tisztelnek. Powell játéka néha burleszkszerű, de egyénisége nem merül ki a bolondozásban, többnyire inkább cinikus és éles eszű. Mr. és Mrs. Charles igazi modern házaspárt alkotnak, hangsúlyozva a két fél egyenrangúságát (Nora maga is részt vesz a nyomozásban), kihasználva a XX. századi nagyvárosi életforma minden lehetőségét. Szerelmük éteri, de nem giccses vagy valószerűtlen. Játékuk pedig a szerepből fakadó túlzásokkal együtt is természetes. Főleg Loy esetében, aki drámai és musicalszerepei után ezzel a filmmel azt is megmutatta, hogy gyakorlatilag mindent el tud játszani.

1:49-től

Claudette Colbert-Clark Gable: Ez történt egy éjszaka/It Happened One Night (1934; r.: Frank Capra)

 Az első amerikai film, amiben meztelen férfi felsőtestet mutattak. És ami lényegesebb: ez az első film, ami mind az öt nagy Oscart elvitte (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb forgatókönyv, legjobb férfi és női főszereplő). A rendező Frank Capra észbontóan sikeres filmjei úgy kellettek a Columbianak, mint egy falat kenyér, mert anyagiak terén nem voltak különösebben eleresztve, a nyolc klasszikus hollywoodi stúdió közül „A Három Kicsi” ("The Little Three") csoportját gyarapították. (A régi Hollywood nyolc nagy stúdiója között is volt öt nagyobb, az MGM, a Paramount, a 20th Century Fox, a Warner Bros. és az RKO, ill. három kisebb, a Universal, a Columbia, valamint a United Artists). Az ún. screwball comedy (dilinyós vígjáték) koronázatlan királya összesen tíz Oscar-díjas filmmel örvendeztette meg a Columbiát, amik közül már az első (Lady for a Day) is átütő sikert aratott, ám a második lett az életmű csúcsa. Ez a film akár ma is készülhetett volna, amennyiben a poénok működnek kortárs közegben is. A humor mögött lévő társadalomkép azonban mára sok tekintetben érvényét vesztette. Persze ma is vannak burokban élő kőgazdag családok és életművész publicisták, mint a film hősei, de az a fajta szociális feszültség, ami a háború előtti világot jellemezte, mára nagyrészt eltűnt. Summa summarum, kisebb változtatásokkal a történet működne ma is, ami elég nagy szó egy 1934-es filmtől.

A film műfaja, a screwball comedy (dilinyós vígjáték) a romantikus komédia korai, ám nálánál százszor igényesebb és változatosabb formája. Középpontjában a nemek párharca áll, ami civakodássá és hajbakapássá is fajulhat, egyesek szerint „szex-komédia szex nélkül”. A konfliktusok forrása általában a férfi és a nő között húzódó társadalmi különbség, amiben rendre a férfi helyezkedik el lejjebb. A gyors ütemű, dialógus-alapú (tele slapstickekkel) cselekmény jellemzi ezt a filmet is. Nyilván ebben a műfajban nagyon sok múlik a színészeken, akik jelen esetben kivételesen jól működnek együtt. Claudette Colbert kislányosan naiv tekintete és fiatalosan lázadó karaktere tökéletesen passzol Gable nehéz természetű, de intelligens figurájához. Érdemes megfigyelni, hogy kit hogy vezet be a film. Colbert első jelenetében egy apjával szembeszegülő, a környezetét - apja kivételével - uraló lány, aki eldöntötte, hogy ezúttal tűzön-vízen át (szó szerint) érvényesíti akaratát. Gable-nek korántsem ilyen pozitív első megjelenése, a főnökével perlekedő, magát népes, ám lecsúszott hallgatósága előtt produkáló, iszákos újságírónak tűnik, aki mellesleg vicces fazon. A film innen bontja ki karakterüket és teszi egyértelművé összetartozásukat. Ezt úgy éri el, hogy vagy különböző zárt terekben kénytelenek egymás társaságát élvezni (éjszakai buszozás, közös motelszobában töltött éjszakák), vagy spontán viselkedést megkövetelő akadályokkal, veszélyhelyzetekkel találkoznak (pl. rendőri ellenőrzés, stoppolás). A történet fordulatossága abból ered, hogy egy rendkívül dinamikus dramaturgiájú műfajt, a menekülő szerelmesek filmet (criminal couple movie) fordítja ki screwball comedyvé. És még a zárókép sem sablonos. 

Katharine Hepburn-Cary Grant: Nősténytigris/Párducbébi/Bringing Up Baby (1938; r.: Howard Hawks)

 Egy újabb screwball comedy, Klasszikus Hollwood egyik legendás párosától. A film sikeréhez feltehetőleg két fő tényező járult hozzá, elsőként a magas színvonalú színészi alakítás. Ez persze alapfelétele egy jó screwball comedynek, Hawks filmje azonban átlag feletti improvizációs helyzetet biztosító és elváró szerepeket feltételezett. A műfaj egyik fontos elemét, a slapsticket extrém módon alkalmazza a film. (A slapstick helyetkomikumot jelent, ami egy adott helyzetben előkerülő poént aknáz ki, általában az emberi ügyetlenség és butaság válik a replikák tárgyává.) Grant tulajdonképpen egész életében ezt játszotta, de Hepburn sajátos öntörvényűsége és dinamikus játéka is a tökéleteset súrolja.

A siker másik oka a műfaji kísérletezés. Mint fentebb írtam, a dilinyós vígjáték főként az egzisztenciális különbségekből fakadó konfliktusokra és poénokra épül. A Nősténytigris esetében azonban ez csak korlátozottan igaz. Susan (Katharine Hepburn) valóban gazdag lány, de csak mint örökös, akinek jövője a rá bolondos, léha életstílusa miatt neheztelő nénikéjétől függ. Vele szemben David (Cary Grant) ugyan pont a kutatásaihoz próbál egy elkötelezett mecénást találni, de szegény tudósnak semmiképp sem nevezhető, a társadalom nívósabb életkörülmények között élő részéhez tartozik. A vízválasztó ebben az esetben nem az anyagiak kérdése, sokkal inkább az életfelfogás közti különbség. David évek óta múzeumába bezárva igyekszik egy évmilliókkal ezelőtt kihalt dinoszaurusz csontvázát összerakni. Egyetlen közeli  kapcsolata menyasszonya, vagyis vaskalapos titkárnője, akinek merevsége még azt sem engedi, hogy egy ilyen fontos tudományos munka közben nászútra menjenek. Davidnek egyáltalán nem ilyen kötött a felfogása, viszont könnyen irányítható, Susannak komoly fejtörést is okoz, hogyan szeresse el jegyesétől. Ez a saját korában tabudöntögető szituáció Hepburn karakterének esetlen bohémságával párosul. A társadalmi normákat és elvárásokat ösztönösen ilyen szinten semmibe vevő figurával az ó-hollywoodi moziban ritkán találkozik az ember. A korszakban nagyon kedvelték a jó rosszfiúkat és a végül társadalomba beilleszkedő enyhén deviáns karaktereket, Susané viszont több, mint egy tengődő, bohókás szerep. Részben Hepburn személyiségére lett írva, aki akárcsak a filmben, a való életben is Connecticut legkülönlegesebb figurája volt, köszönhetően nem hétköznapi viselkedésének. A színésznő életében rengeteg különböző szerepet eljátszott, a legjobb alakítása viszont alighanem ez volt, amikor saját maga paródiáját kellett nyújtania.

Lauren Bacall-Humphrey Bogart: A hosszú álom/The Big Sleep (1946; r.: Howard Hawks)

 A negyedik ajánlás a legendás Bacall-Bogart páros második közös filmje. A legenda szerint, amikor a Martinique forgatásán először találkoztak, Bogart csak annyit mondott későbbi feleségének: „nagyon jól fogjuk érezni magunkat együtt”. Egy évvel később, 1945-ben össze is házasodtak, hogy a Hosszú álom c. Hawks klasszikust már férj és feleségként vihessék vászonra. Ez az opusz pályafutásuk csúcsa. És bár kiemelendő, hogy nem ugyanazokat a szituációkat és szerepeket játszották újra későbbi - egyébként kiváló - filmjeikben (Sötét átjáró; Key Largo), ahogy ők maguk sem váltak karakterszínésszé (gondoljunk csak Bogart korai alakításaira, amikben rendre visszataszító figurákat játszott), ezeknél jobban egy szerep sem állt nekik. Bacall ellenállhatatlan femme fatale, a legokosabbak és legtitokzatosabbak közül való, Bogart pedig a legszikárabb és legcinikusabb noir-férfi. Amennyiben noirként címkézzük a filmet. A femme fatale, a kibogozhatatlan szálakkal körbeszőtt bűntény, a hősök erkölcsi integritásának megtörése, a sötét, deprimáló hangulat, a modern nagyvárosi közeg és a képi világ is erre enged következtetni. Ugyanakkor a magándetektív Mr. Marlowe a kiismerhetetlen rejtélyből is viszonylag sokat megért, miközben egy pillanatra sem passzivizálódik, csak egyre inkább beleássa magát a történetbe, ráadásul nem csupán a szerencsének köszönheti túlélését sem, jogosan merül fel a kérdés, hogy tekinthető-e a Hosszú álom a klasszikus noir-ciklus részének. Szerintem igen, bár tény, hogy nem tiszta műfaji darabról beszélünk. 

A noir szálat erősíti, hogy Hawks a műfaj egyik legkedveltebb íróját, Raymond Chandlert adaptálta. Azt a Chandlert, aki forgatókönyvíróként részt vett a Kettős kárigény filmre írásában, de segített Hitchcocknak is az Idegenek a vonaton elkészítésében, és aki az amerikai ún. hardboiled irodalom kiemelkedő alakja. A harboiled a XX. század első felében létrejött irodalmi műfajt takar, ami - nevéhez hűen - kemény fickók, gengszterek és titokzatos, ravasz nők romlott életét, erkölcsi talajvesztését mutatja be bűnügyi történeteken keresztül. A tengerentúli mozi a háború után rögtön felismerte a benne rejlő lehetőségeket, és a későbbi gengszterfilmek és film noirok egyik fontos alapkövévé váltak Chandler, Hammett, Cain és más hasonló szerzők munkái. A beat nemzedék előtt elkezdték a tabudöntögetést (a szexualitás vagy az alkohol- és kábítószerfogyasztás nyílt ábrázolása velük kezdődött a fősodorban), valamint a szlenges, alvilágból ismert csípős párbeszédeket is tőlük kölcsönözte a hollywoodi film. Érdekes, hogy az amerikai cenzúrát semmibe vevő regény és film nyíltan beszél az elit romlottságáról, alkoholizmusról, kokain-függőségről és tele van szexuális utalásokkal. Az expozíció régtön négy femme fatale-szerű, de legalábbis határozott, titokzatos és kihívó nőt sorakoztat fel, akikbe hogyhogy nem, hősünk is belebotlik. Közülük, bár jelen írás nem róla szól, ki kell emelnem a Vivian (Bacall) húgát alakító, tragikusan hamar elhunyt, ámde rendkívül tehetséges és mélyen alulértékelt Martha Vickerst. 

Carmen (Vickers) és Marlowe (Bogart)

Vivan (Bacall) Marlowe-nak énekel

Audrey Hepburn-Cary Grant: Amerikai fogócska/Charade (1963; r.: Stanley Donen)

 A hatvanas években Hollywood története legnagyobb legnagyobb válságát élte, teljesen elvesztette a kapcsolatot közönségével és sokan a pénzügyi bukást, a dél-nyugati filmgyártás halálát jövendölték. A klasszikus filmstílus és a nagyromantikus gigaprodukciók kiszámíthatóvá és manírossá váltak, a filmek középkorú hősei pedig rendkívül távolinak számítottak a megfiatalodó közönség számára (ekkortájt már nem a harmincas-negyvenes párok és a családok szórakozása volt a moziba járás, hanem a fiatalabb generációé). Szinte alig akadt igazán sikeres film, és az alól csak a thriller műfaja jelentett kivételt. Amíg Hollywood a túlélésért küzdött, a thriller mint filmműfaj legnagyobb forradalmát élte és ezt a forradalmat a közönség rokonszenve kísérte. A hatvanas években született meg a horrorhoz közelítő pszichothriller (pl. Psycho; Peeping Tom), a modern rendőrthriller (pl. Piszkos Harry) vagy a politikai thriller is (pl. A mandzsúriai jelölt).

Az Amerikai fogócska nem tartozik a modern darabok közé, sőt az utolsó klasszikus thrillernek tekinthető. Mégis, a thriller esetében még az utolsó, hatvanas években moziba került klasszikus változatok is sikeresek voltak és nem tűntek avíttnak, mint más westernek vagy musicalek. Tökéletes példa erre Orson Welles egyik utolsó filmje, A per vagy épp az Amerikai fogócska. Ami egyben a legnagyobb ó-hollywoodi sztár, Cary Grant hattyúdalát is jelentette. Jellemző persze, hogy sem Welles, sem Donen filmje nem az Államokban készült. Az Ének az esőben rendezője azt gondolhatta, hogy ha a klasszikus filmstílus csillaga ennyire leáldozott, akkor megpróbálja a rendkívül népszerű James Bond-széria képi világát felhasználni és új filmjéhez egy egzotikusabb helyszínt keres. 

Hol máshol játszódhatna egy ilyen - egyébként mai szemmel nézve is izgalmas - romantikus thrillersztori, ha nem az elbűvölő Párizsban? Nem csak a helyszín ellenállhatatlan persze, hanem Audrey Hepburn és Cary Grant párosa is. Miközben a semmit sem tudó Hepburnt eltökélt és extravagáns megjelenésű háborús veteránok veszik körül, hogy megszerezzék azt a negyed millió dollárt, amit nemrég elhunyt férje rejtett el ismeretlen helyre, Grant is bejelentkezik a pénzért. Csakhogy a titokzatos gyilkosságok közepette (mindannyiukat pizsamában éri a halál) románc szövődik a kilétéről folyamatosan hazudó Grant és a folyamatos bizonytalanságban és életveszélyben lévő Hepbrun között. A film ügyesen eregeti a különböző történetszálakat, végig izgalomban tartja a nézőt és mindig új rejtélyeket fed fel, mígnem a gyilkosságok elkövetője, a fő veszélyforrás színre nem lép. Olyasvalaki, akire nem is gondolnánk, pedig minden előzetes információt megkapunk a szituáció megfejtéséhez. (És még a legutolsó jelenet is őriz egy hatalmas csattanót.) Az Amerikai fogócska a legutolsó klasszikus thriller és minden idők egyik legizgalmasabb filmje, mindenképp érdemes megnézni.