Damien Chazelle új filmje ágyúlövésként jelent meg a kommersz kortárs alkotások világában és földcsuszamlásszerű sikert aratott. Ám a gyorsan jött fanatikus áhitattal szemben hamar kialakult az ellentábor is. A La La Land (Kaliforniai álom) ha nem is végletesen, de érzékelhető mértékben megosztja a nézőket. Írásomban előbb ennek magyarázatát keresem, majd a film nagyszerűsége mellett próbálok pontokba szedve érvelni.
La La Land (forrás: www.imdb.com)
Egy musical vagy egy romantikus film esetében a világ legtermészetesebb dolga, hogy sokan – magamat is beleértve – már a plakátokat is enyhe gyomorgörccsel figyelik. A musical mint zenei műfaj a XX. század első felében sikeresen kivívta magának azt a státuszt, hogy a rózsaszín nyáladzás és a valóságot elferdítő giccsparádé színterévé váljék a közönség egy részének szemében. Ez a negatív élmény olyan mélyen rögzült a társadalom tudatában, hogy a következő egy évszázadra előre viszolygást váltott ki a moziba járók körében is a musicalekkel szemben. A problémát tetézte, hogy a hangosfilm megjelentével kialakult filmes musical műfaj rögtön a Broadway-darabok felé fordult, azokat adaptálta hallatlan látványos (vagy épp giccses) formában. Így aztán hiába készültek később (elvétve) olyan realista musicalek is, amik valódi mély drámát és többnyire unhappy endet hoztak a vászonra és amik pont a klasszikus formalista musicalek maníros világának fertőjét és hazugságait mutatták be (pl. Csillag születik; Hair; Mindhalálig zene), sokan már a rögzült rossz emlékek miatt elkerülték a mozit.
További nehézségeket okoz, hogy a filmműfaj neve megegyezik a zenei műfaj nevével. Pedig a musical (zenésfilm) mint filmműfaj korántsem csak a musical mint zenei műfajhoz tartozó darabok adaptálását jelenti. A musical körébe tartoznak például az operafilmek vagy a rockoperák is. Mozart Varázsfuvoláját (mondjuk Ingmar Bergman rendezésében) vagy a Pink Floyd Falját elég nehéz összemosni a méltán népszerűtlen High School Musicallel, mégis sokan viszolyogva tekintenek minden zenésfilmre. Ezek után nem meglepő, hogy Chazelle opuszai sem váltottak ki osztatlan sikert minden mozilátogató körében.
Ginger Rogers a Táncoló tündérekben (1933) Ann Reinking a Mindhalálig zenében (1979)
(forrás: www.imdb.com)
Persze nem csak ez a magyarázata sokak nemtetszésének. A legfontosabb pontnak a szerelemhez, a művészethez, a filmtörténeti hagyományokhoz és úgy alapvetően a klasszikus ideológiákhoz vagy eszményekhez, a pozitív vagy negatív, de valamilyen szempontból kiemelkedő hősökhöz, a nagy dolgokhoz való viszony megváltozását érzem. Nem filmes dolog ez, hanem a kortárs művészet legfőbb problémájáról beszélünk. A kilencvenes évekig úgy a filmezés, mint a többi művészet terén lehettek konformisták vagy lázadók az alkotók, egész biztosan volt egy szilárd világképük (még ha az negatív is volt). Pontosan tudták, hogy hova tartoznak, mit képviselnek, adott esetben kivel állnak szemben. Filmművészetre lefordítva: nagyjából az ezredfordulóig az alkotók készíthettek klasszikus meséket vagy radikális művészfilmeket, lehetett a világról alkotott véleményük optimista vagy pesszimista állásfoglalás, valami közös volt bennük. Volt célja a filmjeiknek vagy legalábbis állítottak valamit a világról, valamilyen filmes-művészeti iskolához vagy társadalmi-politikai csoportosuláshoz tartoztak, filmjeikben hőseik lehettek pozitívak vagy negatívak, de valamilyen szempontból kiemelkedőek voltak. Filmre vihették a modernisták, hogy a hagyományos formáknak és társadalmi konstrukcióknak leáldozott, de szemükben ezeknek a dolgoknak még volt tétje, volt súlya. Ezért is bírt különös jelentőséggel az újhullámosoknál minden hagyománnyal szembeni állítás. Még a posztmodern is ilyen komoly állítások mentén szerveződő gondolati rendszer volt. Eleinte a „minden relatív” is egy állítás volt és a posztmodern művészek pontosan tudták, hogy mit akarnak létrehozni, mit akarnak elmondani.
Ez az a világ, ami mára részben megbomlott, és ami manapság sokak számára teljesen idegennek, hihetetlennek és irreálisnak tűnik. A régi világtól eltávolodott embereknek egy ilyen sztori, mint a La La Land teljesen jogosan tűnhet giccsparádénak. És ez egyáltalán nem mások ízlésének a leszólása. A művészeti ízlés nem egy általánosan elfogadott értékmérce mentén pozitívnak vagy negatívnak, jónak vagy rossznak minősíthető vélemény. E sorok írója is a saját világába bezárt személy, akinek úgyszintén sok történet érthetetlennek és üresnek tűnik, mert nem abban a világban mozog, amiben azok megtörténnek vagy kitalálódnak. Manapság nagyon széttartó irányokat követnek a nyugati társadalmak (természetesen ide értve hazánkat is), és a kialakult posztmodern világ tényleg Lyotardot igazolta. Külön világokban, külön dimenziókban élünk, miközben egy fizikai térben egy közösség tagjai vagyunk. (Kell ezt magyarázni ebben az országban?)
Emma Stone és Ryan Gosling (forrás: www.imdb.com)
Azt hiszem a fentiek magyarázzák azt az egyesekben meglévő ellenszenvet, amivel egyes filmekkel, például a La La Landdel szemben viseltetnek. Most mégis Chazelle filmjének nagyszerűsége mellett fogok érvelni, mert meggyőződésem, hogy az egyik legkiválóbb kortárs rendező korszakos jelentőségű filmjével állunk szemben.
- Induljunk a zene oldaláról. Az első jelenet komoly félelmeket ébreszthet azokban, akik nem szívlelik a musicaleket (bár a kameramozgás és a térszervezés lenyűgöző...), de hamar kiderül, hogy ez a film bizony nem a könnyed dallamokról és a táncról fog szólni, sokkal inkább a jazzről. Úgy a film harmadáig élvezhetjük a Broadway-betéteket, de ezek jelentős része parodisztikus. A film első harmadában Chazelle egy musical-paródiát rendez.
- A későbbiekben a jazz valódi áhitatától övezett történet bontakozik ki előttünk, melynek fontos része a kortárs zeneipar visszásságainak kiemelése is. Egészen pontosan a jazz ,,rétegzenei” jellegére utal a rendező, és erős kritikával illeti a zeneipart, amiért a műfaj alapjain valami kortárs mainstreamhez igazodó muzsikává alakítják Louis Armstrong és Miles Davis zenéjét.
- A film talán legfontosabb része a Mia és Sebastian között fonódó kapcsolat. Szögezzük le, ez igaz történet. Létezik ilyen szerelem, és az ilyen szerelem nagyszerű. Többek közt ez adja a film erejét. Hogy egy olyan kapcsolatot mutat be, ami létezik, de nagyon ritkán alakul ki két ember között. Ritkán talál egymásra két ennyire egymáshoz illő ember, akik ennyire társai egymásnak.
- Mutatja a történet realizmusát a szerelmi szál végén tátongó unhappy end. Látjuk, hogy még egy ilyen szerelem is véget érhet, még egy ilyen kapcsolatért is nap mint nap meg kell dolgozni és komoly áldozatokat kell hozni. Ennek a kapcsolatnak a virágzása és hullámvölgye ugyanannyira valóságos.
- A szerelmi szállal összefonódó, de attól független, inkább a sztárság mögötti valódi problémák és nehézségek bemutatását célzó pillanatok sem hiányoznak a műből. Chazelle kendőzetlenül bemutatja, hogy egyáltalán nem olyan édes a sztárok világa, és egyáltalán nem olyan könnyű befutni, legyen szó filmcsillagról vagy zenészről. Hollywood ritkán enged a színfalak mögé, pedig az Álomgyár nem csak szépséget és boldogságot rejteget magában. Kevés olyan bátor és őszinte film készül manapság, mint a La La Land.
- A Hollywood-kritika azonban egy Hollywood-tisztelettel is párosul. Lehet, hogy egyesekben ellenérzéseket kelt ez a kettősség, számomra egy nagyon ismerős érzést jelent Hollywood kritikus csodálata.
- Nem lehet elmenni szó nélkül a film zárlata mellett sem. A finálé hosszú látomás-szekvenciája a giccs határáig megy, majd a csúcson megáll és – visszatérve a valóságba – az egészet a lehető legfájdalmasabban a fejünkre ejti. Vagyis realisztikusan felhasználja és kihasználja a romantikát, hogy drámai súlyt adjon a történetnek. Olyan zárlat ez, ami többnapos depressziót okozhat a nézőkben. Márpedig ha egy film képes erre, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla.
- Még egy fontos szempont különösen kiemelendő: a színészi játék. Azt hiszem, lassan kijelenthetjük, hogy Emma Stone napjaink legjobb színésznője. Ha kell, vicces vagy parodisztikus, máskor drámai, de tud gőgös is lenni, vagy épp olyan természetes, mint senki más a filmvásznon. Párja, Ryan Gosling is teljesen új arcát mutatta meg: a kicsit bohókás, esetlen fiatal zenésztől a komoly érzelmi mélységeket átélő, kissé megtört férfiig jut el, aki végül a munkába öli bánatát. Külön kiemelendő, hogy még zongorázni és táncolni is megtanult (nem is akárhogy) a szerep kedvéért.
Ezek alapján úgy gondolom, hogy az elmúlt tíz év egyik legjobb filmjét tisztelhetjük a La La Landben. A rendező Damien Chazelle munkásságát pedig – amit a nemzetközi színtéren a szintén zseniális Whiplash tett ismertté – árgus szemekkel figyeljük továbbra is.